Eddig még kevés átfogó kutatás foglalkozott azzal, hogy megbecsülje a városi építkezések kibocsátását. Ennek az űrnek a betöltésére vállalkoztak a „The climate limits of construction in over 1,000 cities” című, a Nature-ben idén februárban megjelent tanulmány szerzői, akiknek az volt a célja, hogy számításaikkal fogódzót adjanak a városoknak a fejlesztésekkel járó kibocsátásuk csökkentésében, illetve a párizsi megállapodásban lefektetett kibocsátási szintek elérésében.
Jelenleg az építőanyagok gyártásából, szállításából, illetve az építkezési helyszínek energiafelhasználásból származó üvegházhatásúgáz-kibocsátás a világ összkibocsátásának mintegy 10-20%-át adja. Az említett tanulmány szerzői az öt kontinens 1033 – magas, illetve közepes jövedelmű országban található és jelenleg mintegy 1,2 milliárd embernek adnak otthont adó – városában tekintették át, hogy a 2000-es évek elejétől hogyan alakult az építőiparhoz köthető kibocsátásuk szintje. Számításaik szerint 2010 és 2020 között ebben a mutatóban átlagosan 20%-os növekedés volt megfigyelhető, ám az egyes városok építkezéseinek kibocsátási pályája meglepően széles szórást mutatott: a brazíliai Chapecó-ban például 85%-os csökkenés, a Utah államban található St. George-ban viszont 138%-os növekedés volt megfigyelhető.
Az emelkedésben szerepet játszó legfontosabb tényező a kereslet növekedése volt, mivel az egy dollárra vetített üvegházhatásúgáz-kibocsátás a legtöbb városban állandó szinten maradt vagy csökkent. A jelentős fejlődésen áteső kínai Csungkingban 2000-ben például még csak 1 tonna volt az egy főre jutó, szén-dioxid-egyenértéken számolt kibocsátás, mostanra viszont már a 6 tonnát is eléri. Nyugat-Európában a fenti érték átlagosan 1-2 tonna/fő körül mozgott a vizsgált időszakban.
A párizsi megállapodás értelmében 2030-ra 2,3 tonnára kellene csökkenteni az egy főre jutó üvegházhatásúgáz-kibocsátást ahhoz, hogy a globális átlaghőmérséklet növekedése ne haladja meg a 2 Celsius-fokos szintet. A kutatók számításai viszont azt mutatják, hogy a vizsgált városok nagyjából 15%-át kitevő 160 magas jövedelmű városban a most folyó építkezések már önmagukban kimerítenék a rendelkezésükre álló keret számottevő részét (19 városban pedig a keret egészét). Az építkezések kibocsátását ráadásul nemcsak a nagyvárosokban kellene csökkenteni, hiszen ugyan a 2020-ban mért kibocsátás 40%-áért valóban 56 nagyváros tehető felelőssé, a maradék kibocsátás 60%-a viszont 974 olyan városhoz köthető, melyek közül 552-nek a lakossága még az 500 ezret sem éri el.
Megoldási javaslatok
A kutatók megvizsgálták, hogy az egyes városok építőipara milyen mértékben részesülhetne a célok betartása esetén rendelkezésre álló kibocsátási kvótákból. A részesedés kiszámolására két lehetséges megoldást vizsgáltak meg tüzetesebben. Az egyik a „szerzett jogra” alapul, ami azt jelenti, hogy a városok a világ összfogyasztásában való eddigi részesedésükkel arányosan részesülhetnének a fennmaradó kibocsátásból. Ezzel szemben a másik megoldás abból indul ki, hogy az egy főre eső kibocsátás megállapításakor az egyenlőségre kell törekedni, tehát minden városnak az ott lakók számának arányában kellene részesülnie a közös kibocsátási keretből.
Az elmúlt egy évtizedben a magas jövedelmű országok városaiban az építőipar egy főre eső üvegházhatásúgáz-kibocsátása 1 tonna szén-dioxiddal volt egyenértékű, a közepes jövedelmű országok esetében viszont ez a mutató mindössze 0,3-0,4 tonna körül alakult (kivéve Kínát, ahol jóval magasabb volt). Ennek alapján a közepes jövedelmű országok városai a „szerzett jogot” alapul véve az egyenlő eloszláshoz képest 11%-kal kisebb mértékben részesülhetnének a közös kvótából (miközben ezeknek a városoknak a népességnövekedés és a fejlődés üteme miatt jelentős mennyiségű infrastruktúra-, illetve épületállomány-fejlesztésre lenne szükségük).
A kutatók kalkulációi alapján nagyjából 15-45 éven belül szinte minden városnak a 2019-es szint 10%-a alá kellene csökkentenie az építőipari kibocsátását ahhoz, hogy a világ átlaghőmérséklet-növekedése a 2 Celsius-fokos szint alatt maradjon (ez Észak-Amerikában és Európában évi 8-35%-os, a fejlődő országokban pedig évi 4-10%-os csökkenést jelentene). Ezt lehetetlen kizárólag az építőiparon belüli kibocsátási korlátokkal elérni, ezért a tanulmány megvizsgálta annak a lehetőségét is, hogy milyen kompromisszumok révén lehetne több időt nyerni az ágazat dekarbonizációjára. Az egyik megoldás az lenne, hogy az építőipar más szektorok rovására nagyobb arányban részesülhetne az előre megszabott kibocsátási kvótából. Ehhez természetesen arra van szükség, hogy más szektorokban gyorsabban menjen végbe a dekarbonizáció.
Ez utóbbi mindenképp reálisabb megközelítés, mint az, hogy London vagy New York 50, illetve 80%-kal mérsékelje az új lakásépítések kibocsátását. Ennek ellenére erősen kérdéses, hogy a többi szektorban ténylegesen fel lehet-e gyorsítani a kellő mértékben a kibocsátás visszafogásának ütemét. Átcsoportosításra egyébként a méltányosság jegyében a városok között is szükség lenne. A magas jövedelmű, de csökkenő népességű városok kibocsátását át lehetne például adni a közepes jövedelmű országok gyorsan fejlődő városainak úgy, hogy ennek során figyelembe vennék a várható növekedés, illetve csökkenés mértékét is.
A mostani drasztikus kibocsátáscsökkentési szükségletet el lehetett volna kerülni, ha a magas jövedelmű országok már 2000-től kezdve a szerzett jogon alapuló keretekhez igazították volna építőiparuk kibocsátását. Ebben az esetben ugyanis a szükséges éves csökkenés mediánértéke 3% lett volna. Ennek ellenére sok helyen még ma sem teljesen lehetetlen a korlátok betartása. Torontó például a 2032-re kitűzött lakhatási céljait és a kibocsátás korlátozását is meg tudná valósítani, ha nagyobb teret adna a faszerkezetű társasházak esetében alkalmazott építkezési gyakorlatnak, illetve azt ötvözné a körforgásos gazdasági stratégiákkal.
Forrás: Energiastratégia Intézet
